Hallja a szív
Nézem a hajnalt, ahogy ébred, Mellettem lépked,
Úgy szórja fényét, napszínű kincsét, Ahogy a vándor nyitja meg szívét,
S feledi búját, vétkét.
Szerelem hajszolt a világnak, Hogy tisztábban lássak,
Összetört lelkem mélyére ássak... Ott lent a mélyben békémre leltem,
S egyszer csak ráismertem...
Láttam az arcát,
Sejtelmes táncát,
Szívembe markolt,
Szemében tűz volt!
Aztán elillant, akár egy álom, Én mégse bánom,
Én megtalálom!
Hallja a szív,
Ha a szerelem suttogva hív, Dúdol a távolból...
Lépjek felé,
Vagy csak higgyem el, hogy ideér, Eljön az álmomból?
Sürget a szív,
Ha a boldogság egyre csak hív, Dúdol a távolból...
Létezik ő,
Hinnem kell, hogy már nem sok idő, S eljön az álmomból!
Mikor holdfény leült mellé,
Úgy vált még szebbé,
Hajába szél fújt, felém így fordult... Elreppent mégis, talán még sírt is... Szerelem m’ért válsz köddé?
Hiába hívtam, sosem jött el,
Repült a széllel...
Szabadon, büszkén – én is így tettem, Mentem az úton,
Kísért az alkony,
S egyszer csak ráismertem...
Láttam az arcát,
Sejtelmes táncát,
Szívembe markolt,
Szemében tűz volt!
Aztán elillant, akár egy álom, Én mégse bánom,
Én megtalálom!
Hallja a szív,
Ha a szerelem suttogva hív, Dúdol a távolból...
Lépjek felé,
Vagy csak higgyem el, hogy ideér, Eljön az álmomból?
Sürget a szív,
Ha a boldogság egyre csak hív, Dúdol a távolból...
Létezik ő,
Hinnem kell, hogy már nem sok idő, S eljön az álmomból!
Eljön az álmomból!