Metro

Nem láthatom már a hajnal fényeit,
sötétben élek.
Tizenötezer lépcső és sokezer rohanó ember:
ez az életem,
hideg neonlámpafény
és mögötte vaksötét,
s nem tudom látom-e még a napkeltét...
Céltalan versenyfutás az életem
menekülve előre;
míg a lépcsők visznek a mélybe
a nyugalom hangja hív.
Mi kísér engem el?
Gond és félelem,
üres a lélek mint minden körülöttem.
Nem tudom azt se, hogy lesz-e még holnap,
fagyos karjába ölel a tél;
egy acélszív uralja a lelket,
az emberi gép már bennem is él!
Az éjjel is kínokkal vár, ha ránk borul,
belép a szívbe
és csak félelmet látsz, ahogy végignézel
az úton merre járt.
Robotok vagyunk mind,
álruhás rabszolgák,
a városunk utolsó könnye is megfagyott már.
Egy néma kiáltás áttör az éjen,
megáll a csend is hogy odafigyeljen.
A kövek közt, a földön, a porban
megszületik egy apró kis virág!
Egy néma kiáltás áttör az éjen,
megáll a csend is hogy odafigyeljen.
A kövek közt, a földön, a porban
megszületik egy másik új világ!