Az elsüllyedt világok
Csobban a tócsa és arcom egy ócska
Kirakatüveg adja vissza.
Porosodik már ahogy korosodik persze.
Ez az üveg se tiszta.
Az arcom meg harcol
Egy ráncokat karcoló
Korral össze-vissza.
A nadrág szára meg félig a sárban,
A föld vizét issza.
Kihalt az utca,de porzik a múltja.
Menekül még a fény is.
Megremegnek az épületek és
Bele-beleremegek én is.
Hogy lehet egy város tele
Ennyi szenvedéssel?
Irgalommal,félelemmel,
Kétségbe eséssel?
Mégis itt vagyunk.
Hogyha kell harcolunk!
Úgysincs már csak egy elsüllyedt világ,
Szívünkben él majd tovább.
ó ó ó!
Felfal a léha képzelet
És felemészt pár apróság.
Rózsaszínben tündököl
Amint megszűnik a valóság.
De ha véget ér az álom
Újra keserű lesz a nyelvem.
Mennyit ér a valós élet
A fantázia ellen?
Bánat járja át a lelkem
Ahogy köd járja be a várost.
Csúfnak érzem a szépet,
És páratlannak a párost.
De hinnem kell,hogy a romok közt még értéket találok,
Mert nem lehetnek ennyien az elsüllyedt világok!
Mégis itt vagyunk...