Jelenések könyve
Sűrű erdőt nevelt hajdan e táj
De elbukott harcban, s belepte a sár
Felperzselt földbe ma új mag kerül
S betondzsungel sarjad kerted körül
ősrégi utcán épül üvegből a bálvány
Hideg acéltemplomokban százezer oltár vár
Százezer áldozatra. 'és a teleképekben mosolyogva
Nagy Testvér, miért kísértesz? Ne bánts!
Lehullok így is, mint korhadt törzsről a halott háncs.'
Mint ködben ösvény, tunik el hirtelen
Egy szép szempár, s benne névtelen félelem
Mosolyog. Nem várja hogy válaszolj
Új élet ígéretével más vállához búj
Túl néhány szerelmen túl sok a sebhely a lelken
Ábrándos éjszakákból egyre kevesebb
Éber szürke a hajnal. Mindennap titkos harccal
Kelsz, s nyugszol: Hogyan tartsd meg? hogyan védd meg?
S ha végül elhagy, kiált a sóhaj
Várj még! Várj meg!
Várj...
Nincs üres lap, amire bármit is írj
A halál hídján nem jut hozzád a hír
Sok fény vakít, túl sok élet követ
S ha álmod sincs már, grammra utcán veszed
Rémlátomáson túl és bíbor égbolt alatt
Füst bevakolja elméd és por veszi véredet
Alvilág révébe érsz. S ha van még erőd, hogy visszanézz
Olyan ártatlan és tiszta szívvel állsz
Egy út előtt, amin nem biztos, hogy visszatalálsz