Vanília égbolt

/km. Mrdkzh/

Phoenix:

Mikor felkelek tudom,
Hogy csak az álmomban aludtam,
A cipőmre hamuztam, a világ késztet rá, hogy az Ördöggel alkudjak,
Mégis gyorsabb testemnél árnyékom.
Te egy boldog gyermek voltál, és én voltam a játékod,
De felnőttél, és most más játszik velem!
Te vagy a múltam, levélmentes őszöm, hó nélküli telem!
Még annyi mindent mondanék, mondanánk, de nem merünk,
Majd elmondom egy másik életben, ahol macskák leszünk!
Legyen tizenhét életed, én csak egyet kérnék,
Csak egyet, hogy ne lássa torkom a penge fényes élét!
Talpam a szakadék szélén,
Köszönő viszonyban vagyok emlékeddel,
Jóllakott préda vagyok éhes egy vadnak, az erdőben eltévedtem!
Ugranék, de nem lehet!
Nyugtatom magam, hogy egyszer majd elfeledlek!
Úgy leszek szabad!
Úgy teszek majd, ahogy elvárjátok tőlem (háh!),
Boldognak láttok, hazug vigyorral a pofámon!
Kevés vagyok hozzá, hogy a golyót fejembe lőjjem,
Tedd meg, lehet élveznéd is, mert így a tükörbe nézek, és okádok!

Mrdkzh:

Sok mindent megtettem, sok dolog lüktetett bennem,
Külső tényezőkkel fedtem magam,
Külsőségek fedték a belső nyugtalanságot,
Nincsen haskám, hagyjatok alszom!
Kezemben fejem, csukva szemem, és hallgatom a zenét,
Igaz már nem hallom, nincsen cigi a kezemben, nem ehetek a cigi helyett!
Mégsem vagyok kőkemény legény, nem állok a gáton,
És nem vagyok medence közelben, te meg egy éve voltál,
De emlékszem tisztán, egészen, pedig sok búfelejtő lecsúszott, eltűnt, oxidálódott.
Még mindig itt vagyok, sok minden megesett a múltban,
Még fújtam is, de művészietlenségem lekonyított szám!
Miket meg nem tettünk, délutáni vonatutak, ámélkodó utasok!
'Nem a színházban vagy fiam, ne tapsikolj!'
Halászni kéne a mélyvízben, nem ülni, mint az elmúlt években!
Finom fék, gyengéden fogom a nem olcsó, új sebváltó gombját,
Mintha elit delnő combját fognám, azt képzelem,
Víziók, mint a gumimacik,
Nekem is vannak távoli családtagjaim másutt is,
Mint nekik a vízen túl,
Unokaöcsémet, és húgomat még nem láttam, csak fényképen!
Mostanában végiggondoltam nem egy alkalommal életemet,
Kifektettem, vizsgáltam az egyes szakaszait,
És igazán kíváncsi vagyok, hogy a folyton változó galaxis miképp alakul tovább (és, és tovább).

Phoenix:

Papír lett a könyvből, a zenéből meg zaj, mit a csend éltet,
Ez a hóhér fejszéjéről csendélet!
Te sem vagy más, mint az átkocsmázott diákévek polcra rakott emléke!
Nem kéne remegnem, és az ablakból bámulnom a hólepte tájat.
Fáj a tüdőm, hát rágyújtok!
Elárultok mind!
Az álmaimmal együtt!
Elájultok itt, mellettem a koporsóban.
Virágzik belsőm, csak másznak rajta tetvek,
Nem hiányzik az érzés, hogy hiányzik ki megment!
A vekker keltett, nem szabad az álmom zsákutcába szalad,
Saját árnyékommal koccintok, beszélnek a falak!
Nekem túl keserű ez a pirula, másnak meg édes,
De keserű nélkül, az édes sem olyan éles,
Lapot takarok be tintával, kapott a kopottabb énem,
Már a naplementét is csak csukott szemmel nézem!
Nevess, elestemben rajtam, hogy nem bírom,
Belém is rúghatsz, nem érdekel, nem érzed, csak én!
Lehet büszke leszek rá, de most még levegőért kapkodok az álmaim kéményén (az álmaim kéményén!)